2024 január 22-én hajnal 1 órakor ébredtem. Akkor még nem tudtam, de egy fájás keltett fel.
Az előtte lévő napok lassan, de békében, szeretetben teltek kutyasétákkal, rengeteg beszélgetéssel, pihenéssel. Izgultunk, hogy kifutunk az időből, de a BPK-s látogatások mindig annyira feltöltöttek minket, hogy sikerült ezt a súlyt valamennyire letenni és hagyni Rozit, hogy akkor jöjjön, amikor szeretne. Nem igazán voltak jóslófájásaim, de a születés előtti két napban picit bevizesedtem és esténként keményedett a hasam. Igyekeztem meditálni, csendben lenni, megengedni az életnek, hogy történjen. Nem volt könnyű. Reggelente vasfűteával és rozmaringos zuhannyal indítottam, de közben nem akartam túlságosan beleavatkozni a folyamatba.
Az éjjeli legelső fájás után felkeltem és elmentem wc-re. Éreztem, hogy elkezdődött valamiféle tisztulás, és egy pici vért is láttam a papíron. Izgalommal feküdtem vissza, majd azt hiszem 3 óra fele felkeltettem Petit és elkezdtem mérni a fájásokat. Fogalmam sem volt mit csinálok, de valami rémlett, hogy a fájások hossza és a köztük lévő idő talán értékes infó lehet. Felhívtuk Bogit (a mentorbábánkat), aki megadta Éva (az ügyeletes bába) számát. Nagyon megnyugtató, kedves hangja volt és arra bíztatott, hogy aludjak vissza, akár egy pohár bort is ihatok (ezt megtettem előző este egyébként, ezért gondoltam talán annyi elég is lesz) és maradjunk kapcsolatban. Jó érzésekkel bújtam vissza és kb. délig sikerült is a fájások közötti időt tényleges alvással tölteni. Peti minden fájásnál odajött hozzám és hűtött; iszonyú melegem volt. Tárva nyitva volt az ablak és jégakkut nyomtunk az arcomhoz. Ahogy jöttek a hullámok görcsbe rándult a testem és reménykedtem, hogy minden egyes másodperc közelebb visz minket Rozihoz. Egyik-másik fájás olyan erővel lett intenzív, hogy alig bírtam levegővel követni. Közben picit erősödött a vérzés, amiről Évának fotót küldtünk. Továbbra is azt éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben van és ő pontosan tudja mi történik.
18:00 óra fele bementünk a központba. Már előtte megtudtuk, hogy Gabi és Orsi lesznek bent, ami még egy adag extra boldogságot és megnyugvást adott. Valahogy a legtöbb bábai konzultációra Gabihoz kerültünk, és Petivel többször meg is beszéltük, hogy mennyire jó lenne, ha ő támogatna minket a születésnél. Az meg, hogy Orsi volt a másik kísérünk külön örömmel töltött el; egy kedves gyakorlóm szült vele és nagyon szépeket mesélt.
Vártam, hogy beérjünk, tartottam az autóúttól, bár sokra nem emlékszem belőle. Érkezésünk után nem sokkal kiderült, hogy már több, mint 4 centire kitágultam, aminek nagyon örültünk. Peti rögtön kitette nekem a Nagyi és a Papa képét, hogy ők is velünk lehessenek, betettem a mantrákat, amiket direkt Rozi születésére válogattam össze (egy óra után kikapcsoltam, mert nagyon idegesített minden zaj) és kitártuk az ablakot, mert egyszerűen azt éreztem, hogy meggyulladok. Legszívesebben a szabadban, a hideg füvön vajúdtam volna. Ha a jobb oldalamon feküdtem nagyon erős hullámok jöttek, ezért azt gondoltam jó ötlet lenne járkálni kicsit, amitől valóban gyengébbek is lettek. Ám Orsi meglátott és jelezte, hogy nem biztos, hogy az a cél, hogy kevésbé legyen intenzív. :) Itt érettem meg, hogy ez most nem lesz egyszerű és valóban minden lelki és testi erőmet össze kell gyűjtenem, ahhoz, hogy bele tudjak merülni a fájdalomba. Nem igazán találtam a helyem, így végül a beültem a medencébe, ahol nyaktól lefele jól esett a meleg víz, de Petinek muszáj volt legyeznie, mert azt éreztem megfulladok. Fantasztikus érzés volt a legyezés, minden összehúzódás után tudtam pihenni, töltődni. Gabi és Orsi a legnagyobb nyugalmat árasztva ültek velünk, teáztak, beszélgettek, néha mondtak egy-egy bátorító gondolatot. De hagyták, hogy a folyamat kiforrja magát.
Sokat olvastam a szabadon szülésről, amikor az anyák mindenféle segítség nélkül hozzák világra a babájukat. Ők a bábai támogatást sem veszik igénybe. Én végig azt éreztem, hogy szükségem van támogató nőkre, akik már ismerik a folyamatot és akik gondoskodnak rólam és a babámról, ha azt igénylem, de szükség esetén irányítanak is, ha éppen az szükséges. Meghatározó része Rozi születésének, hogy Peti mellett két ilyen fantasztikus, támogató, puha, de mégis erős nő fogta a kezem. Rajongással és a legmélyebb szeretettel gondolok rájuk azóta is; éjjelente gyakran álmodom velük.
Petiről szintén csak a legnagyobb áhítattal tudok írni. Onnan indultunk, hogy ő csak a kórházi szülést tudja elképzelni és a 9 hónap alatt megérkeztünk oda, hogy a legnagyobb hittel és szeretettel támogatott és vett részt Rozi érkezésében. Végig fogta a kezem, hitt bennem és Rozi bölcsességében akkor is, amikor én ki akartam szállni az egészből. Hálás vagyok, hogy ilyen társ van mellettem az életben. Azt hiszem ez ritkaság. Állítólag a szülés óta még szerelmesebb belém, mint azelőtt. :)
Türelmetlenül vártam a tolófájások kezdetét; emlékszem, hogy kérdezgettem, hogy honnan fogom tudni, hogy mikor “kell nyomni”? Aztán egyszer csak megéreztem a fejecskéjét és egy mindent átható, szorító, feszítő érzés kerített hatalmába. Egyértelmű volt, hogy mit kell csinálni. :) Próbáltuk a szülőszéket, próbáltuk az oldalamon fekve, aztán végül guggolva bújt ki a kislányunk, aki már az első percekben úgy nézett ki, mint egy kis Buddha, ki volt simulva, békét árasztott. Előtte azért volt egy holtpontom, amikor Petinek kellett emlékeztetnie a mantrámra, aminek mentén igyekszem élni az életem. Rám nézett én sírtam és azt mondta: “Na Mucikám, most kell elővenni azt, amit mindig hirdetsz, amivel mindennap dolgozol, az életed mottóját”
Hagyom, engedem. Bízom az életben, bízom magamban. Valóban ezek a sorok rendezgetnek engem és az életem eseményeit az elmúlt években. El kellett engednem a kontrollt, hogy mindenre válaszokat akarok azonnal, meg kellett mutatni magam, úgy, ahogy vagyok, a házasságomban, a jógaszőnyegen, a terapeutámnak és a gyakorlóimnak is. Csak a sérülékenységen, együttérzésen keresztül vezethet az út kifele a labirintusból, nincs más valódi, igazi út. Legalábbis nekem biztosan nincs.
Iszonyú hálás vagyok, hogy átélhettem a természetes szülés, születés csodáját. Kőkemény utazás volt, semmi csillámpónis nem volt benne, mégis azt érzem, hogy minden pillanata megérte. A fájdalom emléke is halványul lassan, a testem épül vissza, pihenek, szeretgetjük Rozit békében, nyugalomban.
A képet és a leírást az édesanya engedélyével, változtatás nélkül olvashatjátok. Örülünk nektek Rozi!