Inez & Dóri szüléstörténete

Ma is kaptunk ezt a csodálatos szüléstörténetet: köszönjük! Most változtatás nélkül mutatjuk meg Nektek:

Kedves BPK Csapata!

Valahogy sejtettem, hogy ez a várandósság sem fog a kiírt terminusig tartani. Alig ért véget a 37. hét, egy szombat reggelen úgy ébredtem, hogy már éjszaka éreztem összehúzódásokat, majd ezek folytatódtak napközben is. Tudtam, hogy nem kell ezeket írogatni, nekem viszont jó volt látni, hogy milyen időközönként jönnek (ekkor még óránként 2-3 összehúzódás volt, viszonylag rövid ideig tartóak), ezért feljegyeztem őket. Itt még úgy voltam vele, hogy ezek lehetnek jóslók is, és könnyen lehet, hogy csak 2 hét múlva lesz belőle bármi, de a rendszerességük nem hagyott nyugodni. Ezen a napon egyedül voltam itthon, úgyhogy kihasználtam a nyugit és jógáztam egyet délelőtt, hogy kicsit átmozgassam a testem. Aztán utána előtört belőlem a sírás. Arra gondoltam, hogy ez volt az utolsó olyan kismama jóga, amikor én magam is kismama vagyok, ezentúl már újra baba nélkül fogok kismama jógázni.

Éreztem, hogy ez a várandósság itt ér véget.

Délután írtam Csengének, a mentorbábámnak, hogy napközben miket tapasztaltam, végül arra jutottunk, hogy menjünk be a Budai Perinatális Központba (továbbiakban: BPK). 6 körül értünk oda, Csengén kívül még Móni jött be, viszont odafelé az autóban kissé lecsökkentek az összehúzódások. Ez nem is ért meglepetésként, viszont a méhszáj sem volt még olyan állapotban, hogy indokolt lett volna az ottmaradás. Emiatt úgy döntöttünk, hogy inkább hazajövünk. Otthon megvacsoráztunk, ágyba bújtunk, picit tudtam aludni is, viszont az összehúzódások mindig felébresztettek. Végül úgy döntöttem, hogy ébren maradok, ismét

elkezdem mérni az időt, és mivel már 5-6 percenként jöttek a kontrakciók, újra felhívtam Csengét, hogy megint bemennénk, mert inkább ott vajúdok, mint itthon azzal a tudattal a fejemben, hogy még vár rám egy kb. 50 perces autóút. Ezért újból útnak indultunk, és éjfél előtt értünk oda a BPK-hoz.

Ekkor már maradtak a rövidebb időközönként jelentkező összehúzódások, Csengén és Mónin kívül pedig Mirtill is csatlakozott a bábák csapatához. Megindult az aktívabb vajúdás, az elején még a franciágyon fekve, aztán már inkább keresve a helyemet. Kértem nagylabdát, arra támaszkodva ringatóztam. Amikor mosdóba mentem, a mosdókagyló fölé támaszkodva mozogtam át egy-egy összehúzódást. Picit jólesett ilyenkor egyedül lenni. Mirtill megmasszírozott, ami nagyon jólesett, folyamatosan itattak vízzel, izo itallal. Érdekes, hogy ételt nem kívántam közben, pedig készültem csokikkal, szőlőcukorral, de csak az innivaló csúszott.

Egy idő után megkérdezték, hogy feltöltsék-e a szülőmedencét. Természetesen igent

mondtam, és miután már akkora volt a víz szintje, hogy kényelmesen elfeküdhessek benne, bele is másztam. A meleg víz nagyon jólesett. Eleinte a medence szélének dőlve fogadtam az összehúzódásokat, majd Csenge javaslatára a hátammal dőltem a szélének, viszont kevésbé esett jól. Nagyon sok időt töltöttem a medencében. Közben Mirtill itt is próbálta masszírozni a derekamat, de a vízben nem volt jó érzés. Itt már hangot is adtam az összehúzódásoknak, korábban csak a kilégzéseimmel próbáltam enyhíteni őket. A lányok közben folyamatosan hallgatták a baba szívhangját, ami végig jó volt. A vajúdó fésűm is előkerült, amit a kezemben

szorítva elterelte a figyelmemet az összehúzódások erejéről.

Aztán valahogy megtorpant a haladás, és kérték, hogy szálljak ki egy kicsit a medencéből. Az utam az ágyhoz vitt, ahol megint előre dőlő, négykézlábas helyzetet vettem fel, ami nem volt akkor előre vivő testhelyzet. Valahogy mégis az vonzott, úgyhogy ebből kellett engem kizökkenteni. Itt már nagyon intenzív hullámokban érkeztek a kontrakciók, és én is egyre hangosabb voltam. Megkérdezték, hogy hogy vagyok, de én csak annyit szerettem volna, hogy már legyen vége. Valahogy végig ez volt bennem, hogy mikor jön már az az ismerős

érzet, ami a kitolás jele. Hamar túl akartam lenni rajta, azt olvastam, hogy a második szülések gyorsak, és nem értettem, hogy akkor az enyém miért halad ilyen lassan.

A bábáim megkérdezték, hogy szeretnék-e visszamenni a medencébe, mert ez az utolsó esély, nagyon közel van már a vége, és ha vízben szeretnék szülni, akkor vagy most vagy soha.

Végül maradtam, mert az járt a fejemben, hogy mi lesz, ha visszamegyek és megint lelassul a folyamat, nem találom a helyemet. A négykézlábas helyzetből viszont továbbra is ki kellett zökkenteniük, ezért Csenge végül hozott egy óriási kendőt, amit a franciaágy baldachin keretére csomózott. Ebbe a lelógó kendőbe kapaszkodva, térdelve érkeztem meg a kitolás szakaszába. Úgy éreztem, hogy nagyon hirtelen tértünk át, és az első szülésemhez képest nagyon rövid időbe telt ez a szakasz.

Minden erőmet beleadtam, ordítottam, kapaszkodtam a kendőbe, ahogy csak bírtam. Közben elfolyt a magzatvíz is. Vártam a megkönnyebbülés érzést, tudtam, hogy mindjárt érezni fogom, mindjárt végighalad a babám és vége lesz. Nagyon hamar megtörtént, és Inez 6 óra 16 perckor megszületett. A köldökzsinór kétszer a nyaka köré volt tekeredve, de a bábák leszedték róla. A várt megkönnyebbülés érzés mámorában feküdtem el a franciágyon, Inezt pedig a mellkasomra tették.

Közben megvirradt, és minden olyan békés volt. Inez hamar ráérzett a szopizásra, magam is meglepődtem, hogy már elsőre milyen ügyes. Persze így tapasztalattal a hátam mögött már én is járatosabb voltam a témában, ez mindenképp könnyebbséget jelentett. A köldökzsinóron keresztül az utolsó csepp vért is megkapta, ami jogosan még az övé volt. Teljesen hideg volt a zsinór, amikor elvágtam. Igen, végül én vágtam el, ez egy új élmény volt.

A szülés a méhlepény megszülésével zárul, ez most nekem picit nehezebb volt az elsőhöz képest, több időt vett igénybe és sok vérzéssel járt. Ezután Mirtill megmérte Inezt egy különleges, a bábák által használt mérleggel, aminek a lényege, hogy a baba egy kendőbe fektetve lóg mérés közben. Szintén Mirtill még a méhlepényt is megmutatta nekem, elmagyarázta, hogy hogy volt benn a testemben, hol helyezkedett el Inez. Végül haza is hoztuk a méhlepényt, szeretnék majd róla lenyomatot, illetve majd el is ássuk valahol a kertben.

Pici pihenés után, 10 óra körül megérkezett a neonatológus, aki megvizsgálta Inezt, és

szerencsére ő is mindent rendben talált. Közben Inez apukája hazament, mert megkértem, hogy hozza el a kisfiunkat is a BPK-ba. Szerettem volna, ha ott találkoznak először a testvérével, és nem úgy, hogy hazaérünk, kezünkben a babaülés, benne Inez. Szerettem volna, ha tudja hova kötni, hogy hol született a testvére. Nagyon jó döntés volt, sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor a nagytesó belépett a Nap szobába, kukucskált az ágy felé, kicsit félénken odalépkedett, de közben óriási mosoly volt az arcán. Láthatta az ágyat, ahol

született Inez, megnézte közelebbről is a szülőmedencét. Nekem így lett teljes ez az

otthonszülés élmény.

Lassan összepakoltunk, Inez kapott egy napocskás nyuszit, ami a Nap szoba szülötteinek járt ajándékba, és elindultunk haza egy napsütéses novemberi vasárnap délelőttön.

Inez & Dóri